A Nihonto története

A japán kard, országa egyik jelképének számít, és a mai napig törvény védi, miszerint például egy évben csak maximum öt darabot adhatnak el külföldre a kardkészítő mesterek. Úgy tartották, a kard viselőjének lelkét szimbolizálja.  Ezért azzal a birtokosa mérhetetlen becsülettel bánt, fokozott precizitással és figyelemmel óvta, ápolta és hordte egy életen keresztül.  Több legendás penge is szerepel történelmi feljegyzésekben, egyeseket szerencsésnek, másokat kimondottan átkozottaknak tartottak. Az első (nem fém) kardok a Jomon korból (i.e. 6000-5000) származnak. Fém fegyvereket a Yayoi korban (i.e. 2000-1500) kezdtek el készíteni, ám ezek kínai mintára egyenes pengékkel rendelkeztek. A hagyományos japán kard legendája arról számol be, hogy egy i.u. 700 körül élt, Amakumi nevű kovácsmester, felfigyelt arra, milyen sok kard törik a viadalok során. Így elkezdett kísérletezni a formákkal, ezzel megalkotva az ívesen hajló, autentikusan japán pengét. A legjobb minőségű kardokat a Kamakura időszak (1185- 1333) alatt készítették. Ebben a korszakban csatározott egymással Japán két fő nemzettsége, a Minamoto és a Taira, a híres Genpei háborúban. Ez remek időszak volt a kardok technikai fejlesztésére és tesztelésére, így rohamos fejlődésnek indult a kardkészítés tudománya. A kardkovácsok nagyon megbecsült tagjai a Japán társadalomnak. Mind a mai napig élő nemzeti kincsnek tekintik őket.

Különböző tsuba-k

A mongolok 1274-es és 1281-es inváziója alatt kiderült, hogy a kardok hegye rendkívül sérülékeny a sodronyingekkel szemben. Goro Myudo Masamune lett az, aki megszüntette ezt a problémát a penge edzése és élesítése folyamán. Korábban a penge legvége rideg volt és külön edzették fel. Ám így ez a fegyver gyenge pontjává vált. Masamune felfedezését átvette Japán összes, mesteri szintű kardkészítője. A Nanbukocho periódusban (1336-1392), vagyís Japán északi és déli államának csatározásaiban, a túl hosszú tachit, kezdte kiszorítani a rövidebb és könnyebb, ezáltal praktikusabb katana. Ezt hüvelyben, az övre rögzítve viselték, hogy az él felül volt. Ami új kardforgató technikák kialakulását kívánta meg, mely a Ken-Jutsu és a Iai-Jutsufejlesztéseiben talált megoldásra. Japán legnagyobb, és legismertebb kardművésze Miyamoto Musashi (1584-1645) volt, aki élete vége felé egy útmutatót írt "Öt Gyűrű Könyve" címmel, a kardművészet gyakorlásához. A kardkovácsok az évszázadok során kutatták a tökéletes penge titkát. Ennek érdekében a legfontosabb jellegzetességek megtartása mellett jelentősebb változtatásokat eszközöltek. Így alakult ki az idők folyamán, Japán öt fő karkészítő iskolája, melyek a tartományokról kapták nevüket. Ezen iskolák termékei az alábbi jellemzőkkel bírnak:

A Soshu Den kardok szélesek, hosszúak és nehezek.

A Bizen Den iskola pengéi valamelyest légiesebbek, és csodálatos ívben hajlanak.

A Mino Den fegyverek szélesek és erőteljesek.

A Yamashiro Den pengék keskenyebbek, vércsatornát hordoznak és különösen esztétikusak.

A Yamato Den kardok markolati része erőteljes, a hegy felé haladva kecses ívben keskenyednek.

Tradicionális kovácsmester

A kard előállítása

A régi mestereknek sikerült kifogástalan egyensúlyt teremteni a penge iránti legfontosabb elvárások közt, melyek látszólag nincsenek összhangban. Ezek a követelmények pedig, a merevség, a rugalmasság és a vágóképesség. Amit csak nagyon komoly tapasztalattal, hozzáértéssel és türelemmel lehet elérni. A kardkészítés folyamata különleges lelkiállapotot is kíván. Ezért a munkát böjt, meditáció, testi-lelki megtisztulás előzi meg. A kovácsok mellett dolgoznak még fényezők, tok­ és markolatkészítők is a műhelyben. Maga a kardkészítés évekig tartott, a megfelelő fém fellelésétől az átadásig több évtized is eltelhetett. Először a fémet kiolvasztották a homokból, majd egy mocsárba engedték le évekre, hogy ott a szennyeződés java távozzon. Ezután láttak neki magának a kovácsolásnak. A mesterek a lágyabb vasat rideg (nagy széntartalmú, 6.67% körül) acéllal kombinálták, így létrehoztak egy sajátos kristályszerkezetet: a vasmagot ruganyos acél vette körül. Ezt hasábformába öntötték, majd laposra kalapálták. Aztán félbe hajtották, újra meg újra. Ez a folyamat évekig ismétlődött, így több milliárd, nanométer vastagságú réteget létrehozva, mely szinte törhetetlenné tette e fegyvert. A fém edzése közben állandóan folyt, de ennek is megvoltak a fázisai, a megfelelő kristályosodási szint elérésének érdekében. Ezek az egyedi kialakítású pengék voltak annyira puhák, hogy ne törjenek szét hirtelen terhelés hatására sem, szilárdságuk és formai kialakításuk pedig megadta a kellő erőt.

Kardkovácsok

Mikor a kovácsolás befejeződött, a polírozó vette át. Akár több éves folyamat révén fényt adott a kardnak, egyben finomította a fegyvert, valamint kiképezte a penge felületének jellegzetes mintázatát. Érdekes, hogy egyes műhelyekből származó pengék fényezésüket tekintve is komoly eltéréseket mutatnak; vannak fegyverek, melyek pengéje hullámos mintát visel, mások krizantémokat, melyek vízben úsznak, finom vonalakat, de akár lángnyelveket is. A markolat cápa vagy rájabőr bevonatot kapott, melyre vékonyka zsinórt tekertek erősen előfeszítve; az érdes halbőr biztosította a stabil fogást, a zsinór nemkülönben a kéz megcsúszását volt hivatott megakadályozni. A markolat gyakorta díszítést kapott, ezt menuki-nak nevezték. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédő, végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, teljessé vált a fegyver. Bár az évtizedek soknak tűnnek a kard készülését tekintve, ám egy műhelyben egyszerre több tucat pengén is dolgoztak a mesterek, melyek más-más stádiumban voltak. Így a megrendelő viszonylag hamar fegyverhez juthatott.

A penge részei

Az elkészült kardokat érdekes módszerrel tesztelték. Ez abból állt, hogy holttesteken vagy elítélteken próbálták ki tanúk jelenlétében, akik igazolták a fegyver megbízhatóságát. Ez manapság igen morbid eljárásnak tűnhet, ám lévén, fegyverekről van szó, érthető, hogy élethű próbának vetették alá. Amely pengék nem teljesítették a vágóteszt követelményeit, beolvasztásra kerültek, vagy lándzsákat, alabárdokat készítettek belőlük. A múzeumok őriznek 800-1000 éves kardokat, melyek ma is kiváló állapotban vannak, és a kevéssé szakértő szem akár azt is gondolhatná róluk, hogy tegnap készültek. Másfelől a kard elképesztő anyagi értéket képviselt; egy első osztályú penge ellenértékét birtokokban és aranytéglák tucatjaiban, vagy akár százaiban is megadhatták.

Fontosabb kardfajták:

-   Daito - 61 cm-nél hosszabb kétkezes ívelt pengéjű kard

-   Katana - 100-103 cm hosszú kard

-   Tachi - általában 127 cm hosszú kard

-   Wakizashi - közepes méretű kb. 56 cm hosszú kard

-   Tanto - kb. 29 cm hosszú kard formájú tőr