Kalligráfia története Japánban az írás kezdetéhez vezet vissza. A kezdetek idején Japánban nem volt írott nyelv. Az 5. század körül kezdődött meg az a tendencia, hogy elkezdték átvenni a kínai írást. Először a japánok elkezdték másolni a kínai szövegeket, tanulmányozták őket, és kínai nyelven írtak. Azonban szinte ezzel egy időben elkezdték a kanjikat (kínai írásjegyeket) oly módon használni, hogy illeszkedjen a japán nyelvhez. Mivel a kínaival ellentétben a japán ragozó nyelv, és így szükségük volt olyan nyelvtani elemekre is, amelyek a ragozást jelzik, így egyes karaktereket jelentésükre való tekintet nélkül, csak hangzás alapján, a ragozáshoz kezdtek el használni. Valamint volt olyan írás, amelyben a kínai pusztán hangzás után szótagokat jelentett. Ebből alakult ki később (a 9. században), hogy egyes írásjegyek leegyszerűsödtek és szótagokként kezdtek el funkcionálni. Ez lett a kana írás, amely mind a mai napig a japán szótagírás. Már a 10. században elterjedt volt a szótagírás használata, és a 11. században egy egyedi és sajátosan japán kalligráfiai formaként is megjelent. Ennek ellenére azonban, nagyon sokáig a kínai nyelv foglalta el az első helyet az elit irodalmi körökben, és ha eltérő mértékben is, de mindig komoly hatást gyakorolt. Bár már a 8. századtól létezett Japánban nyomtatás, a 16. században elterjedő könyvnyomtatásig sosem helyettesíthette a legelterjedtebb sokszorosító eljárásokat vagy a kalligráfiát. A kalligráfia természetesen a könyvnyomtatás elterjedése után is fennmaradt, továbbá a fadúcos nyomtatásban is igen fontos szerepet játszott.

A kínai írásjegyekkel írt kalligráfia a shotai (??), amelynek különféle formáját gyakorolták és gyakorolják mind a mai napig. Ezek a különbözőfajta írások tulajdonképpen az írás történelmi fejlődésének visszatükröződései, amely Kínában lejátszódott.

A tensho vagy archaikus-, pecsétírás hagyományosan a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idejében használt hivatalos bélyegzőkön vagy pecséteken jelent meg. Másik stílus a reisho, az udvari-írás, vagyis a hivatali- vagy hivatalos-írás, amely a hivatalos okiratokon jelent meg. Ezek nagyon ősi kínai kalligráfiai stílusok. Igazából egészen addig nem is kerültek Japánban használatba, amíg az Edo-korban népszerűvé nem vált a kínai kultúra és történelem tanulmányozása. Sokkal közismertebb – és egyben népszerűbb is volt – a kaisho, a példa- vagy minta-írás Mind a mai napig fennmaradt, mi több a modern tipográfia is ezt használja. A gyosho vagy folyóírás úgy jött létre, hogy az ecset gyorsabb mozgásának következtében egyes vonások összeadódtak, elmaradtak, akár több írásjegy össze is ért. Ezt a stílust informális írásra használják igen gyakran. A sosho, vagyis fűírás egy igazi kurzív írás, amely összekapcsolja – vagy összevonja – egyrészt az egyes írásjegyek vonásait, és ezzel rövidíti is őket, másrészt több írásjegyet egybe is mos. Végeredménye egy folyamatos, szinte folyékonynak mondható, lendületes írás. Ebben a stílusban különbségek mutatkoznak egyes írásjegyek méretében is, és az összekapcsolódásokkal együtt ezek az ütemek, dinamikus váltakozások alkotják a művészi formát

Az írásmódokkal, stílusokkal összehasonlítva mind a gyakorlás módjai, mind pedig a kalligráfia eszközei nem sokat változtak eme művészet kezdetei óta. A két alapvető ecset, a futofude (vastag ecset) és a hosofude (vékony ecset), ma is ugyanúgy a fő rész és az apróbb feliratok esetében vagy a kalligráfia végére elhelyezett aláírására, esetleg finom kurzív írásra használatos. A sumi, a tus ma is szinte ugyanúgy készül, mint évszázadokkal korábban.